„Sorsunk nem magányos, hanem közösségi folyamat. A nagy társasjátékban mi csak a saját szerepünket éljük, s képtelenek vagyunk megérteni, hogy ami velünk történik, az a többi ember története is! A karmák össze vannak kötve: ahhoz, hogy valami beteljesedjen, minden szereplőnek meg kell érnie rá. Néha mi maradunk le, néha a többiek, s ilyenkor várni kell, mert késik az a pillanat, amit úgy hívunk: egybeesés.
Hogy ez mikor jön el, csakis isteni szemmel lehet látni: A Nagy Rendező szemével, akinek mindenki fontos, s mindenkiben látja az érlelődő folyamatokat.
Ha türelmetlen vagy, elrontod az egészet!
Rámenősséggel a sorsot nem lehet megerőszakolni.
Itt nem csak azokról a tettekről van szó, amelyeket valóban meglépsz, hanem azokról is, amelyek csak benned dúlnak – vágyak, remények, gondolatok. Ezeket nem lehet leplezni, mert sugárzik rólad: a lélek láthatatlan energia-szintjén össze vagyunk kötve. Ha valakire – akár csak gondolatban is kivetítjük vágyainkat, s ő még éretlen a teljesítésére: menekülni fog előlünk. Aki üldözi a beteljesülést, az elől menekülnek az éretlenek.
Jól várakozni csak hittel lehet.
Minden problémából csak felfelé lehet kilépni: igazi valód, az „Igaz Ember” kétség és remény fölött él, mégpedig vidáman, mert csakis az „Örökkévaló Most” a hazája. Nem függ a jövőtől!
Utólag visszanézve sokan tapasztalták: életüket az tette tönkre, hogy megkapták azt, amit foggal-körömmel kiharcoltak, kierőszakoltak maguknak!
Mint minden mágia, az „esőcsinálás” is úgy működött, hogy a közösség imádkozott a sámánnal az esőért. Vágyát, óhaját, reménységét felküldte a láthatatlan szellemvilágba – s utána az egészről megfeledkezett! Vidáman táncolt, dalolt, élvezte az életét. Azt hívták a „vágy eleresztésének”. Ekkor kezdett esni.” (Müller Péter)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése